2.

Tehát féltem, és hiába vigasztaltam magam, hogy ha az a szándékuk, mindannyiunkat elpusztíthattak volna egy korábbi éjszakán. A lázadás éjszakájára gondolok, egy héttel a Viking indulása előtt. Azzal kezdődött, hogy Mazu, Avana ura bennünket akart orvul legyilkoltatni, és úgy végződött, hogy a város népe megostromolta és elfoglalta a Palotát, felkoncolta a testőrséget, az udvartartás gyűlölt embereit. Ha nem tudják meg időben, hogy a Palotából kiszűrődő, hangzavar azt jelenti: Mazu testőrsége sarokba szorított bennünket a második emeleti szobákban, és ha nem támadják meg a Palotát, egyikünk sem éri meg a reggelt. A lázadás vezérei azok a mesteremberek és munkafelügyelők voltak, akik két éven át a Viking sérüléseinek javításánál dolgoztak. Mazuval kötött szerződésünk szerint addig csak nekünk engedelmeskedtek, és ellátásuk gondja is a miénk volt. Életükben nem ettek annyit, mint akkor, korbácsot még messziről sem láttak, és nem hajnaltól naplementéig dolgoztak, mint az Avanában szokás volt. Tudták ugyan, hogy én itt maradok, de azt is, további sorsukba nem lesz beleszólásom. Nagyjából ennyi volt, amit még együtt végiggondolhattunk a Viking indulása előtt a lázadás okairól. Ma részleteiben többet tudok, de – mint utóbb kiderült – már akkor is elég közel jártunk az igazsághoz.

Azt a különleges szerencsét is megadta nekik a sors, hogy ártatlanok maradhattak a legnagyobb bűnben, az uralkodó meggyilkolásában, mert azt elvégezte helyettük az erdő istenének tartott Nogo-Ikendu. Bár ne hozta volna úgy a véletlen, hogy Nogo azon az éjszakán rátaláljon Mazu nyomára, bár hagyta volna cserben csodálatos szaglása, bár soha ne vitte volna gyors lába végig azon a hosszú, föld alatti folyosón Mazu után! Tudom, nemcsak a gondolataim, beszédem is megváltozott, a magáéhoz alakította ez a föld és ez a nép. De ha Nogóra gondolok, azok a szavak formálódnak bennem, melyekkel itt siratják kedves halottjukat azok, akik, mert szerették, mezítláb kísérik a Halottak Völgyének éles kövekkel teleszórt útján.

Ha elgondolkozom a magam életén, mindig eszembe jut, az övé még különösebb volt. Távolságban, igaz, én tettem meg többet – arra a tucat fényévre gondolok, a Föld és a Tau Ceti bolygórendszere között –, a történelem mércéjén azonban Nogo öt nagyságrenddel többet lépett, legalább százezer esztendőt, a középső paleolitikum ősemberének szintjéről – hozzám. Nogo annak az ősvilági vidéknek a gyermeke volt, ahol én eltévedve félőrülten bolyongtam, a sors mégis úgy hozta, hogy akkor én mentettem meg az ő életét. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a sajátjával váltja majd meg az enyémet, soha nem kívántam, hogy így legyen. Inkább soha ne jutottunk volna el Avanába, törtük volna össze a tutajjal minden csontunkat ott, ahol a Nagy Folyó, a Giszánu alábukott velünk a Fekete Hegyek sziklapárkányáról! De ezek túlságosan régi dolgok ahhoz, hogy most még egyszer elismételjem. Nem akarom újra érezni azt a fájdalmat, amikor a lázadást követő nap délelőttjén rátaláltunk arra a két összefonódott, kihűlt testre a Palota sziklába vájt régi tróntermében. Nogo roppant marka még akkor is szorította Mazu eltört nyakát, és sokáig nem tudtam elhinni, hogy Nogo halott, az az apró karcolás ölte meg, amit a karján találtunk, míg azután Val rá nem jött: Mazu tőre mérgezett. Így került azután Nogo, a paleolit-ősember a Halottak Völgyének abba a sírkamrájába, melyet Mazu, Avana ura még életében magának építtetett, és ezt most csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, mennyire különös volt Nogo sorsa, aki az egyetlen barátom volt ezen az idegen földön.

Mazu holtteste nem került a Bűnösök Sziklájára, ahová szántam, hogy a keselyűk tépjék szét, de ennek külön története van. Be kell tartanom, amennyire tudom, az események sorrendjét, mert félek, így is eléggé zavaros lesz.

Tehát arról beszéltem, hogy nem mondtam meg a Vikingen hazatérő társaimnak, mennyire féltem. Nem azért, hogy hősnek tartsanak, hanem mert nem láttam értelmét, hogy olyasmivel aggasszam őket, amin úgysem tudnak segíteni. Itt kellett maradnom ezen a bolygón, melyet a Tenger Fiai Gámának neveznek, mert Val és Michel szerint maximálisan tíz százalék esélyem volt, hogy túléljem az induláskor fellépő gyorsulást. Talán vállalom ezt a kockázatot is, ha nem gondolok arra, mit jelent nekik több mint egy évtizedig összezárva lenni egyik társuk holttestével, vagy akár egy űrhajóstemetés. De az is lehet, hogy csupán a legkisebb ellenállás irányában igyekeztem vezetni a sorsom. Jobb élni, valahogy, akárhogy, itt Avanában, mint tudni azt, hogy a hajtóművek beindulása után néhány perccel már csak a holttestem utazik tovább a Föld felé. Végül is mindegy, hogy melyik volt akkor a nyomósabb érv, egyet azonban nagyon határozottan meg kell mondanom, mert nem akarom, hogy azoknak, akiket valamikor a társaimnak nevezhettem, a legkisebb folt is essen a becsületén. Én, Gregor Man geológus, az első csillagközi expedíció tudományos munkatársa, saját szabad elhatározásomból maradtam a Tau Ceti bolygórendszerének második bolygóján.

Nemcsak attól féltem, hogy megölnek – ez végül is értelmetlen gondolat volt –, a másik, ami eleinte minden percemet megrontotta, a felelősségtől való félelem volt. Senki nem kérhette rajtam számon, mit teszek, de akarva, nem akarva, több ezer ember élete, boldogsága, jövője függött minden szavamtól és tettemtől. A lázadás vezérei nagyon jól tudták, ha meg akarják őrizni mindazt, amiért azon az éjszakán harcoltak, csak engem tehetnek királlyá. És én is tudtam – ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet –, csak úgy van értelme itteni éveimnek, ha vezetni tudom őket, azzal a hatalommal, melyet ők adtak a kezembe.